Ezt konkrétan 8 éve, 17 évesen írtam:

Egy esős éjszaka

Lassan lépek, nem is fázom
Szememben alszik a fény
Felettem morog, üvölt az éjjel
Mint egy prédára éhes lény

Baktatok végig a sok kedves utcán
A víz csillan a betonon
Olyan szép ez! - gondolom magamban
És megyek tovább az utamon

Csodálatos ez az éjszaka
Csak én érzek így, vagy mindenki más?
Esik az eső, a sok vízcsepp
Milliónyi vallomás

Egyedül vagyok, de most nem fáj
Velem vagy te is, Éjszaka
Mélyet sóhajtok, orromba kúszik
A levegő édes esőszaga

Senki sincs már a környéken
Csak én vagyok, és a Sötét
A lámpák sovány neonfényét
Tócsák verik szerteszét

Érzem, ez most csak az enyém
Nem osztozom senkivel
Nem kértem ezt a pillanatot
Nem tartozom semmivel

Átvágok egy kicsi parkon
Örülök a szívem mélyén
A víz gyémántként csillog
A zöldlevelű ágak végén

Még egy pár lépés és minden hiába:
Otthon vagyok
Felettem a felhők fölött
A Hold szomorúan ragyog

Ma éjszaka nem látta
Nem csodálta senki őt
A sötét legszebb ékszerét
Az ezer éves szeretőt

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.